Egy rovat a külsős írók számára, azért, hogy bárki leírhassa a véleményét. Nem amolyan levelezgetős-üzengetős szájkarate, hanem mondjuk ilyen

„Egy hitelezőnek két adósa volt: az egyik adós volt ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel.
És mikor nem volt nékik miből megadni, mind a kettőnek elengedte.
E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban?”

( Luk 7,41-42)

Nem túl kellemes érzés és tudat, adósnak lenni, főként új évet kezdeni ebben az állapotban. Mindenfelől ezt hallani: eladósodott ország, adósságcsapdában lévő családok. Ebből kifolyólag óriási a nyomás mindenkin, az egyéntől a társadalom egészéig.

Titkon mindenki azt reméli, talán jön valaki, aki megsegíti és elveszi az adósságát. Micsoda megkönnyebbülés lenne ez jómódúnak és szegénynek egyaránt, mert úgy tűnik senki sem tudja meddig ér a takaró.

Az igazi szabadulás érzése, tudata ez, amikor az embernek már nincs tartozása, és szabaddá válik.

Milyen hálát éreznénk az iránt, aki ezt a terhet levette a vállunkról. Én mindenkinek csak róla beszélnék, elmondva, hogy milyen önzetlen, kedves az illető és bármit megtennék érte hálám jeléül. Hogy ilyen nincs? Csupán nem akarunk tudni róla (mintha mindig kidobnánk a keserűséget okozó fizetési felszólításokat, a mellette lévő MINDEN FIZETVE, feliratú értesítéssel együtt).

Óriási adósságot halmoztunk fel, amit nem lehet pénzben kifejezni. Megszegtünk egy törvényt, ami nem más, mint a szeretet törvénye. Nem tudjuk jóvátenni. 10 bekezdésből áll és bármelyik pontjának átlépése, tagadása, nem figyelembe vétele halálos büntetéssel jár. Sokszor, sokféleképpen megszegtük, ráadásul a legtöbbször ismerőseink, rokonaink irányába.

Ám ez csak a tartozásunk egyik fele, amit nem tudunk jóvátenni, bárhogy is szeretnénk. Magunktól nem. Ezzel tartozunk.

Ám jött valaki, aki mindezt törlesztette helyettünk. Megváltott bennünket a jogos büntetés alól. Elszenvedte azt, meghalt helyettünk. Jézus Krisztus irántunk való szeretetből kezessé lett értünk. Érthetetlen és felfoghatatlan. Miért tette? Ha ezt komolyan vesszük, akkor az ember azt érzi, hogy szabad lett, de mégis tartozik. Érzi, hogy hálával tartozik azért, hogy megmenekült az elkövetkező haragtól, ami azokra vár, akik nem veszik komolyan tehetetlenségüket ebben az ügyben, a szőnyeg alá söpörve azt.

Számukra nem örömhír sem ez, sem az, hogy éppen az alkotó áldozza fel magát értem.

Ám, aki alázat mellett ráeszmél arra, hogy az élete merő kilátástalanság, bármilyen jól alakuljon is sorsa, az szinte felkiált örömében: Van, aki segít a terhek hordozásában, és egyszer végleg megszünteti azokat!

Így vagy úgy, de adósok vagyunk, bár a korszellem másról akar meggyőzni. El akarja hitetni minden eszközzel, hogy ez az adósság nem is létezik. Ne is gondolkodjunk róla, hiszen a modern ember nem szeret, és nincs is ideje gondolkodni. A törlesztési idő azonban hamarosan lejár. Még egy utolsó, bátorító és örömteli üzenet hangzik: