Mondjuk és mutatjuk, hogyan köszöntötték fel a falu szépkorú lakóit, akik saját kezükkel építették fel a falu egy részét

Az utolsó székig megtelt a faluház díszterme Bakson az Idősek Világnapja alkalmából szervezett ünnepségen, melyre a település polgármestere invitálta a falu idős lakóit. A jó hangulatról már a bejáratnál gondoskodtak a szervezők, akik többféle aperitiffel várták a vendégeket.

Az ünnepelteket Búza Zsolt polgármester köszöntötte nem mindennapi, sablonoktól mentes, személyes és közvetlen beszédével, melyben őszintén kifejezte tiszteletét és háláját az idős generáció áldozatos munkájáért és helyi közösséget építő szerepéért. 

A köszöntőt követően sokszínű műsor szórakoztatta a közönséget. A színpadra lépő Micimackó nagycsoportos óvodások a Gondozási Központ szépkorú tagjaival adtak elő egy nagysikerű meglepetésprodukciót. A zenés-táncos műsor mindenkinek az arcára mosolyt és meghatottságot varázsolt, a meghajlást követően hatalmas tapssal hálálta meg a műsort a közönség.

A Szent Márton Társulat tagjai előadásukban népszerű operett- és musicalslágerek, magyar nóták csendültek fel, amelyeket a közönség nagy tapssal és közös énekléssel fogadott.

Eközben a faluház teraszán két nagy bográcsban rotyogott az ízletes marhagulyás, melyet Balogh István és segítőik készítettek, méltón koronázva meg az ünnepi alkalmat gasztronómiai szempontból is.

Előbb azonban Búza Zsolt polgármester kívánt jó étvágyat az ebédhez, és Dobos Péter hitoktató mondta el az asztali áldást.

A jó ebédhez dukált a jó zene és nóta is, melyet Tari József biztosított az ebéd, majd a kora délután folyamán.

Búza Zsolt polgármester ezúton is köszöni a segítőknek, a képviselő-testület jelenlévő tagjainak, a pedagógusoknak, óvodai dolgozóknak, a konyha dolgozóinak, a gondozási központ dolgozóinak, a közfoglalkoztatott dolgozóknak, az önkormányzat dolgozóinak, valamint mindenkinek, aki hozzájárul ahhoz, hogy e nap ennyire sikeres legyen.

A polgármester köszöni, hogy ilyen sokan elfogadták a meghívást, és itt is szeretné köszönteni azokat, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak részt venni a rendezvényen.

Tisztelt Ünneplő Közösség! Kedves Szépkorúak! Kedves Vendégeink!

Nagy szeretettel és őszinte tisztelettel köszöntöm Önöket ezen a szép őszi napon, amikor ismét azért gyűltünk össze, hogy megünnepeljük az Idősek Világnapját. Van az évnek néhány olyan napja, amikor egy kicsit megállunk a mindennapok rohanásában. Amikor nem az elvégzendő feladatokra, nem a holnapi gondokra, hanem azokra az emberekre figyelünk, akik igazán fontosak számunkra. A mai nap ilyen.

Ma Önöket ünnepeljük. Az édesanyákat, az édesapákat, a nagymamákat, a nagypapákat, a dédszülőket. Mindazokat, akiknek a munkájából, szeretetéből és áldozatvállalásából épült fel az a világ, amelyben ma élünk.

Amikor körülnézek ebben a teremben, nem egyszerűen idősebb embereket látok. Élettörténeteket látok. Sorsokat, örömöket, küzdelmeket, sikereket és veszteségeket. Olyan embereket, akik sok mindent megéltek, sok nehézséggel megküzdöttek, és akiknek a tapasztalata, bölcsessége ma is felbecsülhetetlen érték számunkra.
Kedves Szépkorúak!

Ha van valami, amire Baks közössége különösen büszke lehet, az az Önök nemzedékének összetartása. Önök még pontosan tudják, mit jelentett az a szó, hogy közösen, együtt! Amikor nem azt kérdezték az emberek, hogy „nekem ebből mi hasznom lesz?”, hanem azt, hogy „miben tudok segíteni?”. 

Emlékezzünk csak vissza azokra az időkre, amikor Baks utcáiban az utakat építették! Az államtól megérkezett az építőanyag, de az önmagában még nem jelentett kész utat. Ahhoz kellettek az emberek is. Azok, akik munka után, a szabadidejüket feláldozva, lapátot, talicskát fogtak, és társadalmi munkában építették a saját utcájukat. Vagy gondoljunk az egészségház építésére, amelyben szintén rengeteg önkéntes, közösségért végzett munka volt. És ott volt a hetvenes években a Faluház és a körülötte lévő park rendezése is. Hányan dolgoztak azon, hogy legyen egy szép közösségi helyünk, ahol az emberek találkozhatnak, ünnepelhetnek, együtt lehetnek! És milyen különleges, hogy ma éppen itt, ebben a Faluházban ünnepelhetjük Önöket! Mert biztos vagyok benne, hogy ma is ülnek itt közöttünk olyanok, akik annak idején lapátot, talicskát fogtak, és saját két kezükkel dolgoztak azért, hogy Baks szebb, élhetőbb település legyen. Olyan emberek, akik nem sajnálták a szabadidejüket, az erejüket, a munkájukat, ha a közösségért kellett tenni valamit. És nekik ma külön is jár a köszönet és az elismerés!

Mert amikor ma visszatekintünk ezekre az időkre, nemcsak az elkészült utakra, épületekre vagy a megszépült parkra kell gondolnunk. Hanem arra az emberi összefogásra is, amely mindezt lehetővé tette. Mert Önök nemcsak utakat, épületeket és közösségi tereket építettek. Hanem közösséget is! És talán ez a legnagyobb örökség, amit az Önök nemzedéke ránk hagyott. Egy olyan szemléletet, amelyben természetes volt, hogy az emberek odafigyelnek egymásra, segítik egymást, és tudják: együtt sokkal többre képesek, mint külön-külön.
Akkoriban természetes volt, hogy ha valaki házat épített, a szomszéd ment segíteni. Ha valakinek segítségre volt szüksége, nem kellett sokáig kérnie. És amikor eljött az idő, a segítséget viszonozták. Nem azért, mert tartozás volt. Nem azért, mert bárki számon tartotta volna, hogy ki hány órát dolgozott a másiknak. Hanem azért, mert így volt természetes.
Ma már talán ritkábban találkozunk az összefogásnak ezzel a formájával. Megváltozott a világ, felgyorsult az élet, és sokszor még egymásra is alig jut időnk. Pedig volna mit tanulnunk Önöktől! És ezért Baks közössége nevében ma külön is szeretném megköszönni mindazt, amit ezért a településért tettek.

Kedves Barátaim!

De hogy ne csak a munkáról és a régi időkről beszéljünk, engedjék meg, hogy elmeséljek egy kedves kis történetet. Élt egyszer egy idős házaspár, akik már több mint ötven éve voltak házasok.

Egyik reggel a férj a reggelizőasztalnál hosszasan nézte a feleségét, majd megszólalt:
– Te, anyjuk! Emlékszel még, milyen volt, amikor fiatalok voltunk?
– Hogyne emlékeznék! – felelte az asszony.
– Akkoriban még fogtad a kezemet, amikor sétáltunk.
Az asszony letette a kávéscsészét, és megfogta a férje kezét.
A férfi elmosolyodott.
– És emlékszel, akkoriban még meg is csókoltál, mielőtt elindultam otthonról.
Az asszony odahajolt, és adott neki egy puszit.
A férj erre még jobban felbátorodott.
– És emlékszel, anyjuk, amikor fiatalok voltunk, néha még a fülembe is súgtál valami kedveset?
Az asszony erre lassan felállt, odalépett a férjéhez, egészen közel hajolt a füléhez, és halkan azt mondta:
– Vedd be a gyógyszeredet, apjuk, mert már megint elfelejtetted!

Ugye, milyen ismerős az élet? Mert az évek múlásával sok minden megváltozik. A hajunk megőszül, a lépteink lassabbak lesznek, néha már a szemüveget is ott keressük, ahol éppen nincs. De van valami, ami nem változik. Az igazi szeretet.

Mert a szeretet fiatalon talán egy szál virág, egy csók vagy egy szerelmes levél. Idősebb korban pedig lehet egy gondosan elkészített reggeli, egy betakargatott váll, egy megfogott kéz, vagy éppen egy kedves figyelmeztetés, hogy ne felejtsük el bevenni a gyógyszerünket.

A szeretet nem múlik el az évekkel. Csak átalakul. Csendesebb lesz, türelmesebb, mélyebb. És sokszor már szavak sem kellenek hozzá.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Szépkorúak! Tudom, hogy az időskor nem mindig könnyű. Vannak napok, amikor nehezebb felkelni, amikor jobban fájnak az ízületek, amikor a csend talán hosszabbnak tűnik, mint régen. És vannak olyan hiányok is, amelyeket semmilyen ünnepség, semmilyen kedves szó nem tud teljesen betölteni. Egy elveszített házastárs, egy régi barát, egy szeretett családtag, egy üresen maradt hely az asztal mellett.

Ilyenkor értjük meg igazán, milyen nagy ajándék az, ha van kinek jó reggelt kívánni, van kit felhívni, van kivel megosztani egy emléket. Ezért szeretném ma azt is elmondani Önöknek: Nincsenek egyedül. Fontosak nekünk. Szükségünk van Önökre. Nemcsak azért, amit a múltban tettek, hanem azért is, akik ma.

Mert egy nagymama mosolya, egy nagypapa története, egy idős ember jó tanácsa olyan kincs, amelyet semmilyen pénzen nem lehet megvásárolni. És szeretném, ha a fiatalabb nemzedékek is megértenék: az időseinkre fordított idő soha nem elvesztegetett idő. Egy látogatás, egy telefonhívás, egy közös beszélgetés néha sokkal többet ér, mint a legdrágább ajándék.

Kedves Ünnepeltek!

Van egy gondolat, amelyet különösen szépnek tartok: Az ember nem attól marad fiatal, hogy hány éves, hanem attól, hogy van-e még minek örülnie. Én pedig azt kívánom Önöknek, hogy legyen még nagyon sok ilyen örömük! Legyen még sok napsütéses reggelük, sok családi ebédjük, sok unokáktól kapott ölelésük, sok jóízű beszélgetésük. És sok olyan pillanatuk, amikor egyszerűen csak azt érzik: jó élni, jó itt lenni, jó tartozni valahová.

Polgármesterként sokszor beszélünk fejlesztésekről, beruházásokról és a település jövőjéről. De ma szeretném hangsúlyozni, hogy egy település igazi gazdagságát nemcsak az új épületek, utak vagy intézmények jelentik. Hanem az emberek. Azok, akik emlékeznek arra, honnan indultunk. Akik tudják, mennyi munka, mennyi áldozat és mennyi szeretet kellett ahhoz, hogy idáig eljussunk. És akiknek a történeteit tovább kell adnunk a következő nemzedékeknek. Mert amíg vannak, akik emlékeznek, addig a múltunk is velünk él. És amíg vannak, akik szeretnek, addig mindig van jövőnk is.

Kedves Szépkorúak!

Kívánom, hogy soha ne feledjék: az életük érték, a jelenlétük ajándék, a szeretetük pedig olyan örökség, amelyet mindannyian magunkkal viszünk. Isten éltesse Önöket még nagyon sokáig, jó egészségben, boldogságban, családjuk és szeretteik körében!